Tizenhét éves voltam, mai eszemmel felfoghatatlanul vékony, és dús, hosszú hajam vonzotta a tekinteteket (szörnyen rosszul állt, de még annál is jobban bosszantotta a felnőtteket, szóval maradt). Amikor elhaladtam egy-egy építkezés mellett, a kevésbé figyelmes munkások, akik csak hátulról láttak, bőszen füttyögtek utánam. Furcsa érzés volt. Már túl voltam a mutáláson, így amikor felkiabáltam az állványzaton (nem annyira) dolgozó (nem annyira) úriembereknek: „Miben segíthetek?”, hirtelen lett nagy lökdösődés, kacarászás, és egy kis „Buzi-e vagy?”. Vicces volt látni a zavarukat, de finoman szólva sem párosult hozzá semmilyen jó érzés. Sőt, kifejezetten kellemetlen tapasztalat volt, hogy csupán a testalkatom és a hajam miatt emberek úgy érzik, hogy jogukban áll belemászni az életembe.